Nyugat-Hírmondó 2015 május. Megyei emberünk

2015, szeptember 19 - 10:06 — teglamuzeum

„ Érdekes, hogy a világ legrövidebb életű lényét, a kérészt, sok múzeum őrzi gombostűre szúrva, naftalinmorzsák felett. A világ leghosszabb életű építőanyagát pedig csak nagyon kevesen tették ez idáig üveg alá – mondván: nézz, gyönyörködj és emlékezzél, hiszen téglák közt születtél és élsz.”

Mottó is lehetne e pár sor. Szanyban, saját családi házának udvarán, szobáiban őrizgeti és mutatja be mintegy 5000  darabos gyűjteményét Rugli Dezső. Ő ez alkalommal „megyei emberünk”.

A hatvanas években lett kőműves és még olyan idős mesterektől tanulhatta  a szakmát, akiknél becsülete volt az anyagnak, akik tisztelték a szakmát. De azt a már a kezdet kezdetén kialakuló szenvedélyt, amellyel Rugli Dezső tisztogatta, forgatta, majd a legszebb darabokat hazavitte még valószínűleg ők sem értették. Az egyre fokozódó érdeklődés tárgya ugyanis a kőműves leghétköznapibb alapanyaga,a tégla lett.

Rugli Dezső azonban már a kezdeteknél látta, hogy nem mindennapos agyagterméke ezek, hiszen olyan betűs nyomásos téglákat keresett, s talált az építkezéseken,a régi téglák között, amelyeknek történetük volt, lehetett. Ráadásul a kezdeti spontán, ösztönös érdeklődést a téglával való tudatos ismerkedés, a téglavetés kultúrájának (majd a hozzá kapcsolódó ipar- és helytörténetnek) a feldolgozása követett. Onnantól kezdve pedig összetett gyűjtőmunkáról beszélhetünk, amelynek eredménye csak gyűlt, gyűlt a Rugli-portán, majd az ezredfordulón formába öntetett, belőle múzeum kerekedett. Sokan találkozhattak vele, hiszen Ő az, aki meg-megáll egy bontási munkánál. Igyekszik igazolni magát, ha rácsodálkoznak, mit keres ott, majd hajlong, matat, nézelődik a hányódó téglarakások között. Kotor, kiemel, tisztogat, értékel. Sokan biztosan csodabogárnak tartják, mint fogalmaz: „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, de azért hoznak, vagy éppen tesznek le érdekesnek tűnő téglát, tetőcserepet (mert azt is gyűjti) az ajtaja elé. Aki egyszer meghallgatta, hogy milyen alapossággal, felkészültséggel mesél a tégláiról, s tudja valamennyi nyomat eredetét, az alapján a készíttető család, vagy mester történetét, s ez által a szűkebb, s tágabb régió kultúrtörténetét- az aligha feledi, s emlékezni fog erre a „bogaras” emberre. A jelző nem akar sérteni. Ugyanakkor kell ahhoz megszállottság, néha a realitásokon is felülemelkedő elhivatottság, hogy valaki például saját életbiztosítását felmondva a gyűlő tőkét téglákba fektesse. Márpedig Rugli Dezső esetében ez megtörtént.

„Szőnyből hívott egy ember, s szólt, hogy egy festőművész hagyatékában római kori téglái vannak, amiket eladna nekem. Amikor megérkeztem, csalódottságomra a Nemzeti Múzeumtól is voltak ott. Dühös is lettem a férfira, hogy miért bolondít engem. Aztán kiderült, hogy ő pénzt akar a tégláiért, s azt csak én vagyok hajlandó adni. Ehhez fel kellett mondanom az életbiztosításomat, de megtettem. Így került a birtokomba 27 darab római tégla, amelyek a Nemzeti Múzeum nyilvántartásában szerepelnek, de nálam lehetnek, sajátjaimként mutathatom be őket. „

2000-ben jött az a gondolat, hogy tárlókat kellene készíteni, s be kellene mutatni az összegyűlt anyagot. A tárlók formája azóta változott, forgathatók, nagyon rendezettek és esztétikusak – de annyiban ugyanolyanok, mint az elsők, azaz saját keze munkáját dicsérik. Azóta a kiállítás állandóan formálódik, ottjártamkor is állt az udvaron félig kész tárló.

Mit olvashat ki az ember a betűs téglákból?

Már a rómaiak is tettek a  tégláikba jeleket. Az összeillesztés irányát mutató kacskaringós „s” –eket, a légió pecsétjeit, vagy állati lábnyomokat. Aztán a középkorban e nyomatok elmaradtak, de a habarcsba való belesimulást, az épülő fal elmozdulását gátló vályúkat a vetés során - csak úgy kézzel – beletettek a felületbe. A tégla ugyanis mindig felirattal lefelé, a frissen felhelyezett malterba süllyed, rögzít. De a későbbi korokban messze nem csak e praktikum volt az oka a nyomatok megjelenésének, formagazdagságának. A monogramos téglák sorát a gyűjteményben Hans Preiner győri várkapitány monogramos téglái nyitják, 1606-ból. Összességében 11-féle, várkapitányi jelölésű téglát őriz a szanyi gyűjtő. Később megjelentek az egyházi, uradalmi, grófi téglaégetők – megannyi saját, a technológia változásával egyre jobb minőségű jelöléssel, azonosító célzatú monogrammal. 1853-tól már magánember is égethetett téglát, a kör tehát bővült, burjánzott. A téglajelekből pedig sokkal több kiolvasható, mint azt a laikus előre gondolná. A „cz”-re végződő feliratok (pl. Vácz esetében) a német eredetű lakosság jelenlétéről tanúskodnak.

„ Három helyen érzem magam jól – mondja Rugli Dezső – a tégláim között, a munkahelyemen ( mert a munkáját csak úgy végezheti jól az ember, ha szeretettel teszi) és a rábaközi helytörténeti kutatók között. Mint fogalmaz: közöttük megtalálta a helyét. Befogadták, jó közösséget alkotnak. Többször is tereli rájuk szeretettel a szót, mert azonosak a céljaik, s egymás tiszteletével igyekeznek felkutatni, megőrizni és bemutatni a múlt értékeit.

Támogatja, finanszírozza ezt valaki? – érdeklődöm. Igen, magam – néz rám derűs nyugalommal.

„Az anyag, az azt kiégető tűz iránti szerelem az emberrel születik, vagy sosem lesz övé. Én szerencsés vagyok, amiért megáldott az Isten ezzel a tulajdonsággal. Vallásos embernek tartom magam, aki megtalálta az útját a magasságoshoz – méghozzá a szenvedélyem által. A tégláim, cserepeim iránt érdeklődőket pedig mindig szívesen, belépő fizetése nélkül fogadom. Ahogy erőmből telik, a gyűjteményem gyarapodik.”

Kiss Géza